2013. aug. 12.

§Chapter Thirteen§

Kedves olvasók! Nos, vége ennek a történetnek. 13 rész, nem sok. Hogy miért lett vége? Néha már nem tudtam, hogy hogyan folytassam, hogy elnyerje tetszéseteket. Nem volt már ihletem, kifogytam minden "jóból". Ezt is sokáig írtam, nem tudtam milyen lenne egy jó befejezés. 
Soha nem hittem volna, hogy pont nekem lesz 20 feliratkozóm, és elérem a +6000 oldalmegjelenítést, ez hihetetlen! Mikor elkezdtem számítottam úgy 3-4-re. Köszönöm nektek, hogy olvastátok a történetem, köszönöm a kommenteket, amik minden részhez érkeztek! Ti vagytok a legjobbak! <3 Arra kérnék mindenkit, hogy aki olvasta a blogom, és aközött a 20 feliratkozó között van, hagyjon egy kommentet! Akár pár szót, akár egy kész regényt, csak hagyjon egy jelet, hogy hogy tetszett neki az írásom! Remélem nem nehezteltek rám, és tetszett nektek ez a röpke 13 fejezet! Nem tudom, hogy érdekel el e valakit, de belekezdtem egy újabb blogba, amit még nem tettem fel, csak írni kezdtem el. Azt úgy szeretném feltenni, hogy már megírtam végig.
Remélem velem maradtok ezek után is, és olvasni fogjátok még a történeteim! A blogot nem fogom kitörölni, láthatjátok még, ha esetleg érdekel még valakit. :)
Millió köszönet nektek! <3

Renii x.



Harry szemszöge:

1918.november

Ma végre vége! Ma minden szenvedésnek és fájdalomnak vége! Annyi hosszú év után, amik egy örökké valóságig tartottak, végre haza mehetek! Vissza a családomhoz. Soha nem hittem volna, hogy túlélem ezt az egészet. A harc során többször sérültem meg. Ha Do tudná, hogy hányszor akartam innen elszökni, hogy hányszor akartam újra vele lenni. De nem tehettem, szükség volt rám. Az évek során úgy érzem megkomolyodtam. Érettebb és felelősség teljesebb lettem. Már nem az a 19 éves fiú vagyok, aki régen. Felnőttem, úgy érzem. Az űr, ami a szívemben van, mára már eltűnt. Már csak pár óra, és otthon leszek a családommal, és Vele!

Harry x.

Ha kérnék, hogy mondjam el egy szóval, hogy milyen volt ez a 4 év a szeretteimtől távol, nem tudnék rá megfelelő szóval válaszolni. Ez a pár év, ami számomra egy örökké valóságnak tartott egyszerre volt, szörnyű és fájdalmas. Mindössze 3 levelet kaptam otthonról. Mindegyikben azt írták, hogy jól vannak, hogy nagyon hiányzom nekik. Elmondták, hogy Dorothyt mennyire megviselte a távollétem. Szörnyű volt olvasni, mikor az egyik levélben azt írták, hogy menekülniük kell. El kell bújni, mert másképp vége az életüknek. A szívem szakadt meg, hogy nem lehetek mellettük, és nem vigyázhatok rájuk. A legrosszabb és egyben legfájdalmasabb hír, viszont az volt, mikor az utolsó levélben közölte velem anyám, hogy apám meghalt. Összetörtem. Az apám, aki kiskoromtól kezdve nevelt, meghalt. Nincs többé. Nem fogja látni az unokáit, nem fogj velük játszani. Soha nem gondoltam volna, hogy pont akkor veszítenem el őt, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ő egy nagyon jó ember volt, az egyik legjobb, akit valaha ismertem. Mindig jó lelkű volt, a városban mindenki szerette. Nem volt egy ellensége sem, Flacken kívül. Igazából ő sem neki, hanem nekem volt az ellenség. Az élet igazságtalan. Azokat veszi el tőlünk, akiket a legjobban szeretünk. De hiába sírok miatta, ő már nem jön vissza. A halál nem válogat. Még az a szerencse –ha lehet ilyet mondani–, hogy anyám, Gemma és Dorothy erős nők. Meg tudták magukat védeni úgy, hogy apám nem volt mellettük. De ennek ma vége! Haza megyek, és újra együtt leszünk. Többet nem kell attól félniük, hogy bajuk esik, mert én meg fogom őket védeni, ha kell az életem árán is! Nincs fontosabb dolog az életemben a családom biztonságánál.
- Styles! – hallottam meg a nevem. – Igyekezzen, ha nem akar itt maradni! – parancsolt rám az egyik tizedes. Beletettem gyorsan a táskámba egy kulacs vizet, majd felkaptam azt, és indultam a többiek után.
- Végre, már azt hittük itt maradsz. – nevetett Louis. Válaszom csak egy apró mosoly volt. Jó látni, hogy ő is és Liam is felhőtlenül boldogok. Csodálom őket, hogy mennyire erősek. Távol a szerelmüktől. Míg én itt sajnáltattam magam Do miatt, ők öntötték belém a lelket, miközben Louisnak Eleanor, Liamnek pedig ott van Danielle. Az út hosszú volt, gyalog mentünk. Nem értem miért. Lábaink majd’ leszakadtak, de nem panaszkodtunk. Ezekben a pillanatokban mindenki, aki az élők közé tartozik, örül annak, hogy végre haza juthat a családjához. Sokan voltak, akik meghaltak. Olyanok is, akik a halál torkából éledtek újra. Mert küzdöttek az életben maradásért, a családjuk miatt.

Dorothy szemszöge:

Az évek teltek, én pedig egyre jobban törtem össze. Az űr a szívemben, amit Harry távolléte okozott, napról-napra nagyobb lett. Soha nem gondoltam volna, hogy szerethetek így valakit. Nem értettem soha azt, hogy valaki hogy tud úgy szeretni egy embert, hogy az már fáj. Soha nm hittem a sírig tartó szerelemig, de ezt az elvet, miszerint ez nem történhet meg velem, el kellett, hogy felejtsem. Ugyan is én is bele estem ebbe. Harry az egyetlen és egyben utolsó férfi az életemben. Soha nem szerettem még így embert, mint Őt. Gyerekként úgy gondoltam, hogy egyedül fogok meghalni. úgy, hogy senki nem lesz mellettem. Se egy szerető család, se egy szerető férfi. De az életem nagy fordulatot vett, mikor kijöttem az árvaházból. Hála –vagy nem– Mr. Flacknek, volt hol élnem. Igaz, úgy bántak velem, mint egy utolsó szeméttel, de volt hol aludnom. Aztán a legcsodálatosabb dolog az volt, mikor Harry pár hónap után felkeresett. Aztán szép lassan kialakult köztünk a vonzódás a másik nem iránt. Szép lassan bele szerettünk a másikba. És most tartunk itt. Itt, hogy fogalmam sincs, mikor jön haza. Nem tudom, hogy hogy van, mit csinál most. De érzem, hogy nem vesztettem el, hogy újra látni fogom. Mikor már feladtam a reményt, Eleanor és Danielle mindig itt voltak mellettem és vigasztaltak. Szint úgy Anne és Gemma is. Sok mindent köszönhetek nekik. Annet anyámként szeretem. Rossz volt látni azt, ahogy összetört Robin halálán. Napokig csak sírt és szenvedett. Nem lehetett vigasztalni. Az egyetlen dolog, ami életben tartotta, az a remény. A remény arra, hogy szeretett fia visszatér hozzá.
- Szia, Do! – ült le mellém Dani.
- Szia! – mosolyogtam. – Hogy vagy?
- Ami azt illeti egyre rosszabbul. – válaszolt letörten. Mi? Hogy Danielle rosszabbul? Mindig ő tartotta bennem a lelket. Ő mondta, hogy ne adjam fel a reményt. – Tudom, ez furán hangzik pont az én számból, hisz mindig én tartottam benned a lelket, de kezdem feladni a reményt, hogy újra látom Liamet. Szeretem őt tiszta szívemből, de semmit nem tudok róla már hónapok óta. – öntötte ki szívét és legördült az első kövér könnycsepp az arcán.
- Danielle ne is mondj ilyeneket! – emeltem fel a fejét, hogy szemébe tudjak nézni. – Liam erős fiú, vissza fog jönni. Emlékszel, mindig te mondtad, hogy ne adjam fel a hitem, Harry visszajön. Most erősebbnek érzem magam, mint valaha. – mosolyogtam.
- Jaj, Do! Annyira szeretlek! – borult a nyakamba.
- Én is Dani, én is. – suttogtam.
- Hé, hallod ezt? – húzódott el tőlem, majd felállt. Megráztam a fejem, hogy nem. Mégis mit kellene hallanom? – Gyere ide, és hallgasd! – húzott maga mellé. Immár elkezdtem én is fülelni, és hangos kiabálások csapták meg a fülem. Danival egymásra néztünk, a meglepettségtől könnyek gyűltek a szemembe.
- Eleanor, itt vannak! – kiabáltunk egy emberként a házban tartózkodó lánynak.
- Kicsodák? – lépett ki érdeklődve az ajtón, kezét egy konyharuhába törölgette. Mikor meghallotta a kiabálást, kiejtette azt a kezéből, és kifutott az utcára. Danival utána siettünk és a hang irányába fordultunk.
- Én megmondtam, hogy egyszer visszajönnek! – ugrált Eleanor, ám mikor a tömegben meglátta a felé közeledő Louist dermedtem állt egy helyben. A fiú csak közeledett és közeledett, majd meg állt El előtt.
- Szervusz, Eleanor. – állt meg Louis könnyektől csillogó szemmel. Barátnője meg sem tudott szólalni az örömtől, hogy viszont láthatja szerelmét.
- Ó, Louis! – monda halkan, majd nyakába vetette magát. Mi ismét a tömeg felé fordultunk, és akkor megpillantottuk Liamet. Danielle egyből felé kezdett rohanni, majd nyakába ugorva ölelkeztek.
Vártam, és csak vártam. Már mindenki megérkezett, csak Harry nem. Hol lehet? A fiúk egy szóval nem mondták, hogy nincs velük. De akkor mégis hol van? Míg ők ölelkeztek, könnyes szemekkel meredtem a távolba, hátha feltűnik valahol. Hátha meglátom a távolban göndör fürtjeit és gyönyörű zölden csillogó íriszeit. Nem adtam fel a reményt, éreztem, hogy látni fogom. És akkor megláttam őt. Piszkosan, sárosan, fején sisakkal közeledett felém. Szemei könnyektől csillogtak. Elindultam felé, arcom hasonló képen nézett ki, mint az övé. Három méter lehetett köztünk, mikor megálltunk. Csak hosszú percekig néztük egymást, majd egyszer csak ledobta táskáját a földre sisakjával együtt, kezét pedig széttárta maga előtt. Szemeimben az eddig gyülekező könnyek kitörtek, és sírva rohantam felé. Karjával szorosan magához ölelt, mintha az élete múlna rajta. Nem szóltunk semmit, mindketten élveztük a pillanatot. Csak sírtam és sírtam, közben úgy öleltem, hogy majd meg fojtottam szegényt, de nem zavarta. Hosszú ölelkezésünket abbahagyva tolt el magától, szemei könnytől ázottak voltak. Nem szólalt meg, csak nézett, szájára apró mosoly szökött, ahogy nyakamra tévedt tekintete. Tekintetét visszaemelte rám, de még mindig csendben voltunk. Nem bírtam, muszáj voltam megszólalni.
- Hát újra itt vagy. Velem!
- És soha többet nem engedlek el. Soha! – suttogta.
- Szeretlek, Harry! – mondtam sírástól remegő ajkakkal
- Szeretlek, Dorothy! Míg a hál el nem választ!

The End!

2013. aug. 7.

§Chapter Twelve§

Harry szemszöge:

1914. július 30.

Lassan egy hónapja, hogy itt vagyok. Minden nap félelemmel kelek, és félelemmel fekszek le. A tudat, hogy bármelyik percben az életedre törhetnek, szörnyű. Tegnap például az életünkért futottunk, szó szerint. Üldözőbe vettek minket. Ha Niall nincs ott, és nem húz be a barlangba, ahol el tudtunk bújni, akkor én már hallottan fekszek, valahol az erdő közepén. A fiúk még mindig tartják bennem a lelket, de nem bírom. Nem bírom felfogni, hogy itt kell lennem. Szörnyű érzés éhezni. Július van, forróság. Meleg ruhákban járkálni, aludni szörnyű. Minden reggel fáradtan kelek fel, mert nem tudok aludni a félelemtől. Tudom, hogy körülöttem mindenki fél, de nem mutatják. Erőnek akarnak látszani, de a maszk alatt ott van a félelem. A félelem, hogy soha nem láthatják a családjukat.
Harry x.


Rettegnem kell attól, hogy talán soha nem láthatom a lányt, akit annyira szeretek. Nem látom viszont a családom. Nem értem, hogy Louisék hogy bírják. Távol lenni azoktól, akiket a legjobban szeretsz, nagyon nehéz. Minden este azért imádkozom, hogy egyszer viszont lássam őket. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lennének itt a fiúk. Zayn ami nap kapott egy levet a családjától. Azt írták benne, hogy nagyon hiányzik nekik, nagyon szeretik, és nagyon vigyázzon magára. Láttam Zayn arcán, mikor olvasta a levelet, hogy boldog. Szeme csillogott a boldogságtól. De valami bántott belülről. Bántott, hogy nem írtak hogylétükről. Fájt, hogy nem tudom, hogy vannak, mit csinálnak. Írnék én nekik, de nincs időm. Erre a kis napló félére is csak este van időm, mikor mindenki alszik. Félek, hogy megint betörnek a házunkba. Noha ott van apám, ő mégis úgymond gyenge hozzájuk képest. Öreg már, és félő, hogy nem tudja majd őket kellőképpen megvédeni.
- Minden rendben, Harry? – bökött meg Liam, ezzel visszarántva engem a való életbe. A rút valóság, ahol szenvedsz, és csak várod a csodát.
- Persze, csak gondolkodtam. – vettem fel egy műmosolyt, majd felálltam és eltettem a füzetet a táskámba.
- Hiányzik, ugye? – tette kezét a vállamra, ezzel megakadályozva engem abban, hogy összeszedjem a holmim.
- Mindennap egyre jobban. – sóhajtottam fájdalmasan.
- Erősnek kell maradnod Harry. – mondta bíztatóan. Azt hiszem, hogy mindannyiunk közül, én vagyok érzelmileg a „leggyengébb”.
- Tudom, de.. nehéz. – suttogtam. Sírni tudtam volna. Tudom, úgy viselkedek, mint egy gyenge, megtört fiú, aki nem bír ki egy hetet sem a családja nélkül, de.. egyszerűen hiányoznak. Az érzéseimet nem tudom irányítani, akárhogy is szeretném. – Te hogy bírod így? Távol tőle? – kérdeztem, közben, hogy ne maradjunk le a többiektől.
- Hidd el, nekem is nehéz. – indult el ő is utánam. – Csak nem mutatom ki, hogy fáj. – lépett mellém mosolyogva. – csodálom Liamet, hogy még az ilyen helyzetekben is képes mosolyogni. – Danielle a legjobb dolog az életemben. Nem hittem volna, hogy találok egy olyan lányt, mint ő. Kedves, okos, megértő és segítő kész. Mindig mellettem áll. Segít minden döntésemben. Tudom, hogy hiányzom neki, tudom, hogy fáj az neki, hogy nem vagyok mellette, de azt is tudom, hogy érős ember. Nem adja fel a reményt, hogy újra lásson majd egy nap, és én sem teszem ezt. Tudom, hogy egyszer újra láthatom majd. Újra ölelhetem, és meg tudom védeni majd mindentől. Hiányzik. Rettentő módon hiányzik, hisz szeretem őt. De erősnek kell lennem, ha újra vele akarok lenni. – fejezte be mondandóját barátom. Elgondolkodtam Liam szavain. Igaza van, teljes mértékben igaza van. Ha újra akarom Dorothyt látni, akkor erősnek kell lennem. Nem adhatom fel a reményt.
- Köszönöm. – néztem rá boldogan. Most az egyszer, amióta itt vagyok, boldognak éreztem magam. Liam szavai visszahozták belém a reményt, amit azt hittem, már végleg elvesztettem. Liam egy csodálatos ember, és nagyszerű barát. Danielle szerencsés lány, hogy egy olyan, fiú oldalán tudhatja magát, mint Liam.
- Remélem jobban vagy. – mosolygott bíztatóan. – Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogyha igazán szereted őt, és hiszel abban, hogy újra fogod majd látni, akkor bármi megtörténhet. Ne gondolj a rossza, Harry. Azzal csak magadnak ártanál. – intézte szavait felém, szemével az előttünk lévőket kémlelte. Nem szóltam semmit, nem is tudtam volna ehhez mit hozzá fűzni. Mérhetetlenül hálás vagyok ezért Liamnek. Hogy lelket öntött belém. Ha nincs ő, akkor szerintem még mindig magamba roskadva ballagnék a többiek után, és azon gondolkodnék, hogy talán soha nem látom viszont hűn szeretett családom. Most viszont erős leszek és maga biztos. Győzni fogok ebben az egész harcban, és újra magam mellett tudhatom Dorothyt és láthatom a családom.
Nem szóltunk egymáshoz, csendben ballagtunk a többiek után. Egyszer csak hangos kiabálásra lettem figyelmes. Elsőnek azt hittem csak a szél játszik hallásommal, de mikor már egyre hangosabban és közelebbről hallottam a kiabálást, tudtam, hogy baj van.
- Ezredes, hallja ezt? – szaladtam előre, ezzel Mr. Newman elé kerülve. Megállt, rezzenéstelen arccal kezdett figyelni, majd fülelni kezdett. Amint meghallotta, azt, amit én párperce, láttam az arcán az ijedtséget. Hogy erre nem volt felkészülve.
- Styles, menjen a helyére! – parancsolt rám ridegen. Vigyázba álltam, kezem sapkámhoz emelte, ezzel tisztelegve neki, majd visszamentem Liam mellé. – A helyzet a következő.. – köhögött, majd idegesen folytatta. – A németek itt vannak. Ha most nem harcolunk, az életünkkel fizetünk. Tudom, veszélyes, hisz erre nem voltunk felkészülve. De bízom magukban, tudom, hogy képesek szembe szállni velük. – nézett végig rajzunk. Mi? Hogy harcolni? De hisz erre még nem készültünk fel. Nincsenek nálunk a szükséges fegyverek. Ezek, amik nálunk vannak gyengék. Egyedül nem fogjuk őket legyőzni. – Hátra arc! – parancsát mindenki teljesítette. – Mindenki álljon készenlétben! Mikor meglátják közeledni a legelső embert, lőni! – kiabálta. Az ellenség hangja egyre közeledett, mi pedig idegesen vártuk, hogy Mr. Newman kiadja a parancsot, és elkezdődjön a harc. Kis idő múlva megláttuk az első németet. – Tűz! – kiáltotta az ezredes, azzal egy emberként lőttünk. A puskák dördültek, az embereink fogytak. Egyre több és több sebesült lett. Hála az égnek nekünk is sikerült egy-két találat, de mivel ők fel voltak készülve, így nekik nagyobb előnyük volt. Fától-fához bújtam. Lőttem, majd szaladtam. Eddig egy lövést vagy ütést sem kaptam. Kezdtek elfogyni az embereink, mikor újabb hangos kiabálást hallottunk. De ez a kiabálás a mi csapatunk volt. Gondolom észrevették, hogy nem értünk oda időben és tudták, hogy baj van. Most, hogy itt vannak, sokkal nagyobb esély van arra, hogy ezt a csatát megnyerjük. Nem tudom, mióta csináljuk már ezt, de egyszer oldalra kaptam a fejem, és láttam, hogy legjobb barátom Louis összeesik. Ereimben megfagyott a vér. Mindent kizártam a fejemből, akkor csak Louisra tudtam gondolni, és arra, hogy meglőtték. Automatikusan indultam el felé, már-már rohantam hozzá. Leguggoltam mellé, majd testét ölembe vettem és amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam vele egy helyre, ahol nem kap több sérülést, és nekem sem esik bajom. Elég nehéz volt a dolog, mivel mindenfelől csak lőttek, lőttek és lőttek. Végül nagy nehezen, de találtam egy barlang félét ahova befektettem barátom, majd meglőtt karját kezdtem el vizsgálni.
- Ha-Harry. – szólt elhaló hangon.
- Sss, minden rendben. – csitítottam. – Valaki eltalálta a karod. – szemléltem a sebet. Nem vagyok a sebek ellátásában valami ügyes, de ezt el tudtam látni. Levettem felsőm, majd egy darabot leszakítva szorítottam oda a karján lévő sebre, hogy ne veszítsen több vért. Fájdalmasan felkiáltott, mikor meghúztam a kötést.
- Sajnálom. – néztem rá sajnálkozva. Kezem elvettem a bekötött karjáról, majd a falnak dőlve fújtam ki a bent tartott levegőt. – Jobban vagy? – kérdeztem meg pár perccel később.
- Még fáj, de túlélem. – nézett rám mosolyogva. Feltornázta magát ülőhelyzetbe, így szemben ült velem. – Köszönöm, Harry. – mondta. Fejével a fájó pontra biccentett.
- Ugyan. Hisz a legjobb barátom vagy, és.. te is megtetted volna ugyan ezt értem. – mosolyogtam kedvesen.
Nem sokáig maradtunk a rejtekhelyünkön. Mikor hallottuk, hogy alább hagyott a lövöldözés segítettem Louisnak felállni és elindultunk. Vissza a többiekhez. 

Sziasztok, kedves Olvasók!
Nagyon sajnálom a késést, megint... Remélem ezért nem haragszotok rám, igyekszem hozni a részeket. Van amikor napokig nem tudom megírni ,mert nem jön az a bizonyos "löket" hozzá, de... Most itt van, és ez a lényeg! :) Remélem tetszik, jó olvasást! xx

2013. júl. 28.

§Chapter Eleven§

Dorothy szemszöge:

Elment. Itt hagyott. Szívemben egy nagy lyuk tátong, amit senki már nem fog tudni betölteni, csak Harry. Egyedül Ő! Noha lehet, hogy soha többé nem látom viszont, de érzem, hogy kettőnk szerelmének itt nincs vége. Vissza fog jönni hozzám. Harry erős fiú, tudja mit, s hogyan kell tennie. Meg ott vannak mellette a barátai is. Niall, Liam, Zayn és Louis. Tudom, hogy képesek szembe szállni minden akadállyal, de ezek ellenére is féltem őket. Ők a családom. Nem veszíthetem el őket is. A vérszerinti szüleim nem viselték gondomat. Elhagytak. De úgy érzem helyettük kaptam két csodálatos embert is, akikre szüleimként tekintek. Anne és Robin. Mindketten nagyon jó emberek. Nem voltak testvéreim. Vagyis.. nem tudok róla, hogy lenne. De ezt is megkaptam az élettől. Eleanorban és Danielleben megtaláltam a legjobb barátnőimet. Akik most ugyan úgy szenvednek a fájdalomtól, hogy szerelmük elment. De erős leszek. Bízok Harryben és a fiúkban. Ha kell, évekig várok rá. Innen fogom támogatni őket. Mert tudom és érzem, hogy egyszer vissza fognak jönni.
- Lányom, jól vagy? – jött mellém Robin.
- Nem. Mégis, hogy lennék jól, mikor elment? – néztem rá könnyes szemmel. – Hiányzik. – suttogtam.
- Tudom. Nekünk is hiányzik, de hívta a kötelesség. Nem mondhatott nemet. Kicsim, a hazájáról van szó, amit meg kell, hogy védjen. – simított végig arcomon. – Hidd el, vissza fog térni. Ha nem is hamar, de hónapok, évek múltán. – nézett a távolba. – Így lehet, sok időnek tűnik, de hamar el fog telni.
- És ön miért nem ment? – szipogtam. Robin szavai meg nyugtattak egy picit, és már-már alig folytak a könnyeim. Jól eső nevetés hagyta el a száját, majd felém fordult.
- Öreg vagyok én már. – mosolygott. – Nem mennének velem semmire. Csak akadály lennék. – mondta. – Ó, el is felejtettem. – kérdőn néztem rá, ő pedig belenyúlt zsebébe. Kotorászott egy kicsit, majd elő vett egy nyakláncot. Ez Harry nyaklánca. Mindig ezt viselte. – Ezt Harry adta ide nekem. Azt mondta adjam át neked, hogy viseld. Így, ha távol is van tőled, valamilyen szinten veled is van. – mosolygott azzal bement. Kezemben tartottam a nyakláncot, percekig néztem. Tudom, hogy egyszer még viszont fogom látni. Nem veszíthetem el, most mikor a dolgok kezdtek rendeződni, nem. Feltettem az ékszert a nyakamra, medálját kezembe vettem és apró puszit hintettem rá.
- Szeretlek Harry! – suttogtam magamnak.

Hetek múlva:

Hetek teltek el, mióta Harry elment. Szörnyű érzés úgy lefeküdni, hogy tudom, nincs mellettem. Tudom, hogy nem lesz mellettem reggel. Az, hogy elment fáj. Nagyon fáj. Nem bírom ezt a fájdalmat, amit a hiánya miatt keletkezett. Tudom, hogy csak a kötelességét végzi. Tudom, hogy erős férfi, és képes bármire, de féltem. Félek, hogy nem jön vissza. Féle, hogy soha többé nem látom. Abba én belehalnék. Ha nem láthatnám gyönyörű zöld szemét. Ha nem foghatnám kezét. Ha nem ölelhetném meg akkor, amikor akarom. Szörnyű ezekbe belegondolni, de lássuk be, hogy ezek is megtörténhetnek. Mi van, ha nem jön haza? Ha nem jön vissza hozzám? Fáj ezeket a szavak kimondani, de ezeket a tényeket is szem elé kell tárni. Tudom, hogy a pozitívra kellene gondolnom, de nagyon nehéz. Tudom, hogy mivel jár ez a harc, Robin elmondta. Szörnyű érzés tudni, hogy olyas valaki harcol a hazádért, akit mindennél jobban szeretsz, és félsz, hogy egyik nap olyan levelet kapsz, hogy az illető, jelen esetben Harry, meghalt.
- Bejöhetek? – nyitott be Eleanor a Harry szobájába, amit most én birtoklok egyedül. Remélem nem sokáig lesz így. Olyan nyomasztó érzés, hogy egyedül vagy egy szobában. Gemma és Anne is sokszor jön be hozzám, hogy menjek ki egy kicsit, vagy egyek valamit, de nem mindig sikerül nekik kihívni a sötét szoba magányából.
- Gyere csak. – paskoltam meg magam mellett a helyet az ágyon. Eleanor az egyetlen olyan személy –na meg Danielle– akit ez alatt a pár hét alatt szívesen látok a magánszférámban. Persze, szívesen beszélgetek Anne-el, Gemmaval és Robinnal is, de a két lánnyal valahogy jobban megértjük egymást. Ők is hasonló helyzetben vannak. Hiszen El Louist, Dani pedig Liamet „vesztette el”.
- Hogy érzed magad? – ült le mellém. Láttam rajta, hogy őt is megviseli Louis hiánya. Nagyon szeretik egymást.
- Nem épp a legjobban. – nevettem fel fájdalmasan.
- Hiányzik, ugye? – kérdezte halkan. Éreztem, hogy szememben gyűlnek a könnyek, és, hogy nemsokára kibuggyan egy, majd a többi is.
- Persze, hogy hiányzik. El sem tudom mondani mennyire. – csuklott el a hangom. Szörnyű érzés olyas valaki hiánya, akit szeretsz és nincs veled. Ez a helyzet rosszabb, mint mikor Georgenál voltam. – Te hogy vagy? – tettem kezem a kezére. Láttam rajta, hogy ő is a könnyeivel küszköd, de nem tud nekik megálljt parancsolni, így eleresztett egy könnycseppet, amit gyorsan le is törölt.
- Ez az érzés olya, mintha nem lenne levegő a Földön. – sóhajtott fájdalmasan. – Mintha elvették volna tőled az utolsó csepp folyadékot is. Kiszáradsz, de erősnek kell maradnod, mert tudod, hogy valahol van még számodra egy korty, akár egy pohár is. – mosolygott könnyei mögül. Mindig is csodáltam Eleanort. Annak ellenére, hogy szenved, Louis hiánya miatt erősnek mutatja magát és csomó pozitív dologgal próbálja tartani magát, hogy ne omoljon össze.
- Félek. – suttogtam.
- Én is. De erősnek kell maradnunk. Mikor ők visszajönnek, azt kell látniuk, hogy vártunk rájuk. Hogy hittük, egyszer viszont látjuk őket. – ölelt magához barátnőm. Igaza van. Nem törhetek össze. Most nem. Harrynek szüksége van a támogatásomra, még ha távol is vagyunk egymástól.

Harry szemszöge:

Hetek teltek el, hogy nem láttam Dorothyt, sőt még azt sem tudom, hogy mi van vele. Anyával megbeszéltem, hogy levél formájában fog tájékoztatni arról, hogy mi van velük, és én is őket, ha tudok levelet küldeni, vagy esetleg egy falatnyi idő lesz arra, hogy írjak nekik. Nehéz és fárasztó dolog ez. Nap, mint nap bujkálni az ellenségtől. Attól félni, hogy bármelyik pillanatban vége lehet az életednek szörnyű érzés. Arról nem is beszélve, hogy még az elején vagyunk a háborúnak. Rettentően hiányzik a lány, akit mindennél jobban szeretek. Szörnyű érzés ez. Nem tudod, hogy mi van vele. Jól van? Beteg e? Nevet vagy sír e éppen? Egy szót lehet erre az egész állapotra mondani: szörnyű. A fiúk próbálnak belém erőt táplálni, de itt, ami segíthet, az a Hit. Hinned kell, hogy sikerül és nyerni fogtok és viszont láthatod életed értelmét. Csodálom, hogy Louis és Liam mennyire erősek.
Elhatároztam, hogy feljegyzéseket fogok írni. Így legalább elmondhatom „valakinek”, hogy mit érzek az adott napon. Csak szereznem kell egy füzetet és egy író eszközt. Már tudom is honnan.
Felálltam fekvő helyzetemből és halkan elindultam az ezredes irodájába. Ott biztos találok valami hasznavehetőt. Még szerencse, hogy este van. Az őröket simán kikerülöm. Kimásztam a sátramból és halk léptekkel megindultam a célpontom felé. Szerencsére nem volt messze, így hamar ott voltam. Körül néztem, majd beléptem. Az egész egy sátor volt, ami úgy olt kialakítva, mint egy dolgozó szoba. Indultam az asztal felé, de lépteket hallottam odakintről. Gyorsan kerestem valami helyet, ahová el tudok bújni. Ez a hely jelen pillanatban, azt asztal alatt volt. Amennyire csak tudtam összehúztam magam és vártam. Egyszer csak egy lábat láttam meg magam alatt. Levegőt is alig mertem venni. Nem szerettem volna lebukni. Ide nem jöhet be senki, csak az, akit az ezredes, vagy akit hívat. Pakolászott valamit az asztalon, majd elment. Vártam még 10 percet, aztán kibújtam „rejtekhelyemről”. Ez meleg volt. – gondoltam magamban. Kerestem az asztalon valami hasznomra vehetőt. Nem is kellett sokáig kutakodnom, meg is lett. Egy vastag füzetféleség, amiből több volt, így nem lesz feltűnő, ha elveszek egyet. Kerestem hozzá egy íróeszközt is. Halkan visszaosontam a helyemre, és mivel a mai nap lefárasztott el is aludtam. Majd holnap elkezdem írni a „naplót”.

Másnap hangos kiabálásra keltem. Elfordítottam a fejem, és Louis ideges arcával találtam szemben magam.
- Kelj már fel, Harry! – rázogatott. Ásítottam egyet, de még mindig nem keltem fel, csak forgolódtam. – Harry, nem hallod? Kelj már fel az Istenért! – kiabált. Szemeim kipattantak, felültem, majd egy kérdő pillantást vetettem rá.
- Mi az?
- Itt vannak. – halkult el. Kik vannak itt? Mi van? Reggel volt még, így nem fogott az agyam, de utána rögtön leesett, hogy mi van.
- Nem. – sápadtam el.
- Pakold össze a fontos dolgokat, és menjünk innen! A többiek már időben elmentek. – kezdett el pakolászni. – Mire vársz még? – nézett rám idegesen, de a pakolást nem hagyta abba. Felpattantam, és a táskámhoz mentem. Tettem bele vizet, ennivalót és más szükséges dolgot.
- Mehetünk. – fordultam a sátor kijárata előtt álló Louishoz. Bólintott, majd fejét kidugta és körülnézett.
- Gyere! – utasított és kilépett az eddig biztonságot nyújtó helyünkről. Szorosan mögötte voltam, mintha a fia, vagy az öccse lennék. Louis, noha a legjobb barátom, de, ha baj van, akkor úgy viselkedik velem, mintha a kisöccse lennék. Ez engem egyáltalán nem zavar. Jó tudni, hogy az ilyen esetekben –mint a mostaniban is– számíthatok valakire.

Gyorsan mentünk, de figyeltünk, hogy nehogy szembetalálkozzunk az ellenséggel. Hál’ Istennek hamar utolértük a többieket, így már nem eshet nagy baj. Vagyis csak remélni tudom, hogy épségben megérkezünk a másik táborhelyünkre.

Sajnálom, sajnálom és sajnálom! Tudom, elég rendesen késtem ezzel a résszel, de az utóbbi napokban nem volt időm se megírni, se feltenni a részt. Remélem nem haragszotok! <3 Az előző részhez kapott kommenteket nagyon szépen köszönöm! Facebook-on kaptam egy olyan üzenetet, hogy "példakép író" vagyok. Ez nagyon jól esett, de szerintem cseppet sem vagyok az. :) Nagyon-nagyon köszönöm a 19 feliratkozót és a +5000 oldalmegjelenítést! Ti vagytok a legjobbak! (: 
A részről: tudom, rövid lett, de.. de ebbe a részbe ennyit szántam :/ Remélem azért tetszett! A következő nem tudom, hogy mikor érkezik. :/
UI.: hogy tetszik az új kinézet?

2013. júl. 16.

§Chapter Ten§

- Édes Istenem, Dorothy! – szaladt oda hozzám Anne, mikor meglátta, hogy ott állok az ajtóban. – Már azt hittük, hogy valami bajod esett. – engedett el szorító öleléséből, és nézett a szemembe.
- Nyugodj meg, jól vagyok. – simítottam végig karján. Szépen sorba mindenki megölelgetett, majd beparancsoltak a szobába, hogy pihenjek. Nem tehettem mást, így elindultam a szobába Harryvel az oldalamon. Amióta hazajöttünk nem szóltunk egymáshoz. Talán haragszik rám, amiért visszamentem oda? Százszor megbántam, de a múlton nem tudok változtatni. Meg amúgy is. Nem neki kellene rám haragudnia, hanem nekem rá. De nem tudok, mert szeretem. Teljes szívemből szeretem.
Bementünk a szobába, majd Harry az ágyra mutatott, hogy üljek le. Még mindig nem szólt semmit, ami kezdett kicsit idegesíteni. Napok óta azt várom, hogy újra lássam, hogy újra öleljem, erre tessék! Se egy „Örülök, hogy látlak.” se egy „Hogy vagy?”. Semmi. Percekig ültünk így, egymástól körülbelül fél méterre. Tényleg kezdett zavarni Harry viselkedése.
- Van valami baj, Harry? – törtem meg a csendet, majd közelebb ülve hozzá kerestem tekintetét. Nemlegesen megrázta fejét. Oké, elég volt. Most telt be az a bizonyos pohár. – Elmondanád, hogy miért nem szólsz hozzám? Amióta itt vagyok, semmit nem mondasz, még csak rám sem nézel. – álltam fel és szembe kerültem vele. Még mindig a földet pásztázta és nem szólt semmit. – Oké, elegem volt. Ha ezt akarod, akkor ez lesz. Elfelejthetsz Harold! – fakadtam ki és éreztem, hogy el kell menjek a szobából, mert sós könnyeim már marták a szemem. Épp a kilincset nyomtam volna le, mikor Harry elkapta a csuklóm és szorosan magához húzott és ölelt, mintha soha nem akarna elengedni.
- Kérlek, ne hagyj itt! Szükségem van rád, Dorothy! – suttogta. Soha nem láttam még ilyennek. – Ha elmész, abba én belehalok. – ölelt még mindig. Senki soha nem mondott még nekem ilyeneket. Éreztem, hogy könnyeim elkezdenek potyogni, majd Harry óvatosan eltolt magától. – Kérlek, ne sírj! – törölte le hüvelykujjával kihullott könnyem.
- Jaj, Harry! Annyira hiányoztál! – ugrottam a nyakába, persze nem szó szerint.
- Te is nekem. – ölelt meg ismét ős is. – Annyira sajnálom, amit tettem. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de összevesztem anyáékkal, majd elmentem és leittam magam. Kérlek, kérlek szépen bocsáss meg nekem! Ígérem, hogy...
- Aj, hallgass már! – azzal megcsókoltam, hogy végre ne csak bocsánatot kérjen. – Már régen megbocsátottam, te buta. – nevettem fel halkan. Karjait derekamon tartottam, és úgy húzott vissza magához. Csendesen öleltük egymást. Csend volt. De nem az a kínos, hanem az, amikor tudod, hogy szavak nélkül mit gondol a másik. Mikor nem kellenek szavak ahhoz, hogy kimutasd, mennyire szereted a másikat. Na, ez volt az a csend.

Pár hónappal később

Harry szemszöge:

- Dorothy, maradj itt, és nem menj sehova, míg vissza nem jövök! – utasítottam a lányt. Hevesen bólogatott én pedig elindultam anyámék keresésére. A házunkban sötétség volt, nem mertünk lámpát kapcsolni. Félő volt, ha egy kis világosságot látnak, bejönnek, és végeznek velünk. Nem nagyon akartam Do-t egyedül hagyni, de magammal sem akartam hozni, mert ha meglátnak, vagy meghallanak, akkor engem bántsanak és ne őt. Vicces nem? A saját házunkban kell bujkálnunk azok elől a szemét és alávaló gazemberek elől. Emberek? Nem! Állatok, akik hidegvérrel gyilkolnak és használnak ki nőket. Hogy kik ők? A szemét németek, akik elkezdték a háborút. Mert nekik semmi nem jó!
A házban sötét volt, alig láttam az orromig. Halkan lépkedtem, kezemmel a falon tapogatóztam. Hiába lakok itt gyerekkorom óta és ismerem a házat, sötétben akkor is nehéz járkálni. Főleg keresni, és azt is úgy, hogy levegőt alig mersz venni, mert ha véletlen a házatokban és észrevesznek, neked véged. Jobb kezem a falon tartottam, míg a balt előre nyújtva „hadonásztam”, hogy neki ne menjek valaminek. A falon lévő kezem megakadt egy ajtón. Mivel az én szobámból jöttem ki, így ez a Gemmáé lehet, mivel az övé van mellettem. Félve bár, de benyitottam.
- Gemma! – szóltam halkan. – Gemma, itt vagy? – léptem bentebb, az ajtót nem csuktam. Kicsit nyitva hagytam.
- Harry? Harry te vagy az? – jött a válasz, vagy inkább kérdés a szoba másik végéből. Automatikusan elindultam, de nem siettem, nehogy felborítsak valamit.
- Hol vagy? – fordultam körbe a szobában, bár fölösleges volt, mert így sem láttam semmit. Főleg nem nővéremet.
- Itt vagyok az ágyon. – jött ismét a halk válasz. Elindultam az említett hely felé. Nővérem valóban ott ült, térdét felhúzva szorosan támaszkodott a falnak. – Nagyon félek Harry.
- Sss! Itt vagyok, nyugi. – öleltem magamhoz. – Most, viszont menjünk, és keressük meg anyáékat. – álltam fel az ágyról ezzel húzva magam után Gemmát is. Szorosan jött mellettem, karomat erősen szorította. – Csak maradj csendben, és maradj mellettem, oké? – álltam meg egy pillanatra és ránéztem. Mondjuk az utóbbit nem láthatta. Nem szólt semmit, de tudtam, hogy hallgat rám. Hiába én voltam a „kis” öccse, most tudtam, hogy fél, és muszáj, őt megvédem. Féltem, hogyne féltem volna. Hisz bármelyik pillanatban vége lehet az életünknek. Erősnek mutattam magam Dorothy miatt is. Meg kell védenem a családom, bármi áron! – ismételgettem magamban.
Halkan lépkedtünk, majd konyha felől hallottam meg egy idegen hangot.
- Állj! – álltam meg, Gemmát pedig magam mögé tolva kezdtem el hátrálni. Kezemmel egy kilincs után tapogattam, amit meg is találtam. Lenyomtam azt, majd gyorsan bementünk az ajtón. Azt hiszem, hogy anyáék szobája. Elindultam az ágy felé. bár nem láttam semmit. – Anya, itt vagytok? – kérdeztem halkan, de szívem majd ki ugrott a helyéről.
- Jaj, fiam! Már azt hittük, hogy elvittek magukkal. – hallottam meg anyám kétségbe esett hangját. – Itt vagyunk a szekrény mellett. – hirtelen irányt váltottam, majd oda mentünk Gemmával.
- Jól vagytok? – kérdeztem halkan.
- Félek. – mondta anya, remegő hangon. Tudtam, hogy fél, hiába van mellette apa, aki nyugtatgatja, hogy nem lesz semmi baj. – Hol van Dorothy? – kérdezte idegesen. A fenébe, Dorothy! Elfelejtettem, hogy ő meg ott van egyedül, és azok a szemetek bármikor rátalálhatnak.
- A-a szobámban. – néztem magam elé fagyott tekintettel. – Érte kell mennem. – álltam fel, de valaki megfogta a kezem.
- Nem mehetsz most oda! Itt vannak. A házban. Akármikor elkaphatnak. – mondta apa, és visszahúzott a földre.
- Nem érdekel! Nem fogom otthagyni! – kirántottam kezem a kezéből, majd halk léptekkel indultam el az ajtó felé. Lassan kinyitottam, majd hallgatózni kezdtem. Csend. – könyveltem el magamnak. Kintebb nyitottam az ajtót, és kiléptem. Behajtottam, de nem csuktam be. Elindultam a szobám irányába. Szívem a torkomban dobogott. Most, ha látna valaki, biztos egy beszari fiúnak gondolna, aki fél. De nem érdekel, mert biztos vagyok benne, hogy ő is félne, ha a szeretteiről vagy a saját életéről lenne szó.
Csöndesen lépkedtem, majd végül megtaláltam a szobám ajtaját. Beléptem és egyből Őt kerestem.
- Dorothy, itt vagyok. – indultam el a helyre, ahol hagytam. Nem válaszolt. Kezdtem megijedni. Gyorsan, de halkan mentem a szekrény és az ágy közötti kis helyre, ahol lennie kellene. De nem volt ott. – Istenem, csak ezt ne! – idegeskedtem. Nem vihették el magukkal. Nem! Belül tomboltam, féltem, hogy eltűnt. Hogy azok a szemetek elvitték.
- Harry! – hallottam egy vékonyka hangot a hátam mögül. Megfordultam és Ő állt ott. Szívemről nem kő, hanem egy jókora szikla esett le.
- Úristen! – szorítottam magamhoz. – Mondtam, hogy maradj itt. A szívbajt hoztad rám, te lány. – pusziltam bele hajába.
- Tudom, de nem jöttél és-és megijedtem. Muszáj volt utánad mennem, de nem találtalak. – kezdett el halkan sírni. – Én azt hittem, h-hogy elvittek magukkal t-téged. – szorított meg erősen. Itt tört el a mécses nálam is. Kigördült az első könnycsepp. Belegondoltam, hogy mit érezhetett, mikor percekig nem jöttem vissza. Én is ezt éreztem. Próbáltam magam erősnek mutatni, de nem ment. Szeretem őt, és nagyon féle, hogy elveszik őt tőlem. Nem engedhetem!
- Nyugodj meg, itt vagyok. – vettem egy nagy levegőt. – Gemmát és apáékat is megtaláltam. Gyere, menjük oda, hogy mind együtt legyünk. – toltam el magamtól, majd apró puszit nyomtam ajkára. Megfogtam kezét, ő pedig szorosan karolta át felkarom. – Most pedig maradj csendben, oké? – kérdeztem, de inkább hangzott parancsnak. Egy halk igen-t mondott majd elindultunk ki a szobából.
Hála az égnek, gond nélkül értünk el anyáék szobájához. Bementünk, majd egyből hozzájuk vettük az irányt.
- Dorothy, hála az Istennek, hogy jól vagy! – ölelte át Gemma. Őt követően anya, majd apa is. Leültünk, majd amennyire csak tudtuk össze kuporodtunk és úgy vártuk, hogy reggel legyen. Dorothy mellettem volt, én pedig szorosan öleltem őt magamhoz. Nem akarom, hogy baja essen. Eltelt pár óra, de még mindig nem tudtam elaludni. Hogy is aludhattam volna, ha olyan emberek vannak a házadban, akik bármikor megölhetnek? Ha jól hallottam a többiek már aludtak. Ezt abból következtettem ki, hogy anya feje a vállamon volt. Do hirtelen megmozdult, és elkezdett valamit mondogatni.
- Ne vigye el! Ne! Harry! – éreztem, hogyha nem keltem fel, akkor elkiáltja magát. Gyengéden megráztam, majd hirtelen felkelt az ölelésemből és gyorsan vette a levegőt.
- Hé, csak egy rossz álom volt. – húztam vissza magamra.
- Azt álmodtam, hogy elmentél. Hogy elvittek. – fúrta fejét mellkasomba. – Ugye soha nem hagysz el?
- Megígérem. – mondtam. – Most pedig pihenj.
- De nm tudok aludni. – ült fel. – Beszélgessünk. – nem láttam, de éreztem, hogy mosolyog. – Te félsz? – kérdezte. Meglepődtem kérdésen.
- Hogy félek e? – kérdeztem vissza. – Nos.. Azt hiszem, hogy igen. – sóhajtottam. Éreztem, hogy felemeli a fejét.
- Tényleg? És miért? – érdeklődött tovább.
- Hogy elveszítelek titeket, te butus. – nevettem fel halkan, ami nem inkább volt erőltetett - nevetés.
- Ó. – ennyit mondott. – Én is félek ám. – szólalt meg pár perc múlva.
- És te mitől félsz? – kíváncsiskodtam.
- Hogy elvisznek tőlem. Hogy egyszer elveszítelek, és már nem leszel mellettem. Ha elszakítanak minket egymástól, én azt nem élném túl. Nagyon szeretlek. Belehalnék, ha nem lennél velem többet. – öntötte ki szívét. Annyira aranyos. Imádom ezt a lányt úgy, ahogy van. A hibáival együtt. Mert nekem a hibái is tökéletesek. Sorosan magamhoz húztam, és csak ennyit mondtam.
- Szeretlek!

Hetekkel később

- Ne, Harry! Azt mondtad, hogy mindig mellettem leszel. Hogy soha nem hagysz el. – kiabált utánam sírva Dorothy. – Harry! Ne menj el! – megálltam egy pillanatra. Megfordultam és elindultam felé.
- Harry, gyere már! – fogta meg a karom Louis.
- Csak egy pillanat. – rá sem nézve folytattam utam a síró lányhoz. Elé léptem, könnyektől ázott szemmel nézett rám.
- Ne hagyj itt. – suttogta. Szívem szakad meg, ha így látom őt. – Kérlek. – ölelt át szoroson. Derekára tettem a kezem, majd szorosan visszaöleltem. Muszáj őt itt hagynom. Tudom, hogy megígértem neki, de el kell mennem, hogy megmentsem a hazámat. Megígértem, hogy vigyázok rá, de.. Aj, kit áltatok? El kell mennem, és nem leszek mellette. Nem tudom őt ölelni, ha fél. Nem leszek mellette. – Azt ígérted, hogy vigyázol rám.
- Tudom. – mondtam halkan. – De muszáj elmennem, a hazámban te is benne vagy. Vigyázok rád. Távol leszek tőled, de vigyázok rád. Rád és anyáékra. Mert szeretlek titeket. – mondtam neki e rövid monológom. Eltoltam magamtól, és könnyes szemeibe néztem. Láttam benne a szomorúságot, a fájdalmat. Nehezen hagyom itt őket. Őket, akik a családom.
- Harry, gyere már! – kiabált Louis. Elengedtem Dorothyt, majd utoljára megcsókoltam. Ebben a csókban minden benne volt. Szerelem, bánat, öröm. Az összes érzésünk.
- Szeretlek Dorothy! – lassan elléptem tőle.
- Ígérd meg, hogy visszatérsz hozzám. Hozzánk! – szemei még mindig könnytől ázottak voltak.
- Ígérem. – azzal megfordultam és Louis barátom felé kezdtem el szaladni, hogy ne maradjak le a csoporttól.

Íme a 10. rész! (: Ez a rész lenne az úgymond "fordulat". Töriből pocsék vagyok/voltam/leszek, ezért nézzétek el nekem, ha valami nem úgy történik, ahogy akkor. Drága Szabolcs bá' szavait próbáltam felidézni. :D Köszönöm, hogy vártatok, és köszönöm a 14 feliratkozót és a több, mint 4000 oldalmegjelenítést! Remélem a rész elnyeri tetszéseteket! :)

Renii xx

2013. júl. 12.

Fontos!

Sziasztok! Nem, most nem részt hoztam. Ezért is írok nektek. Tudom, elég soká szoktam hozni a részeket, de ez azért van, mert nehéz megfogalmaznom a szöveget. Nem azzal van a gond, hogy nem tudok fogalmazni, mert nem így van. Hanem azzal, hogy a történet más korban, időszakban játszódik, és nem úgy viselkednek benne az emberek, ahogy a mai világban. És ezért szeretnék egy kis időt kérni, hogy megtudjam írni normálisan, elfogadhatóan a 10. részt, mert tervezek bele egy kisebb csavart is. Annyit azért elárulok, hogy elég nagy fordulat lesz. Az, hogy mi lesz benne, az már mind megvan a fejemben, már csak értelmesen le kellene írni, ami nehéz. Remélem ezért nem utáltok meg, de kérlek értsétek meg, hogy nehéz. Most lehet kapok majd negatív hozzá szólást, hogy akkor miért vállaltam? Mert úgy gondoltam tudok nektek valami újat, valami mást mutatni. Úgy érzem sikerült. :) Tehát egy kis szünetet kérnék, ami pár nap, maximum egy hét. Remélem nem pártoltok el tőlem! :) 
Addig is, míg "szünetel" ez a blogom, nézzetek be a másikba, amit szintén írok! KATT! KATT! KATT! Liames blog, remélem ez a "művem" is tetszeni fog! :) 

Renii xx

2013. júl. 4.

§Chapter Nine§

Talán még sem kellett volna saját magam bántanom. Hisz nem én voltam az, aki hazudott a másiknak, hanem Harry. Nekem nem kellene azért szenvednem, mert otthagytam. De mégis azt csinálom. Egyszerűen nem vagyok normális. Úgy érzem, hogy kezdek megkergülni, de komolyan. Mintha nem is az a Dorothy Clark lennék, aki voltam. Teljesen megváltoztam, amióta Harryvel, hogy is mondjam... Nem tudom… Igazából még én magam sem tudom, hányadán állunk. Egyikünk sem mondta ki, hogy elhagyná a másikat. Szóval a Harryvel való „vitám” óta teljesen megváltoztam. Olyan dolgokat teszek, amiket eddig soha. Célzok itt a korbácsolásra. Nem tudom, hogy mi lett velem. Betegesen hiányzik, és nem bírom tovább. Napok óta szenvedek, és reménykedem benne, hogy szeret engem annyira, hogy ő is szenved most e miatt a helyzet miatt. Nem bírom. Nem megy. Nem tudok nélküle élni. Képtelenség. Harry nélkül olyan az életem, mintha nem lenne levegő. És levegő nélkül lehetetlen élni nem, de bár? Próbálok az ellen tenni, hogy kiverjem őt a fejemből, de nem megy. De miért is akarnám? Hisz nekem soha nem ártott. Leszámítva a dolgot, hogy nem mondta el, hogy mit csinált pár éve. De ez nem olyan bántás. Meg az a múltban történt. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy igazat adok Harrynek, és nem ítélem el azt, amit tett. De úgy érzem itt az ideje, hogy megbeszéljük a dolgokat, mert ez így nem mehet tovább. De egyszerűen mérhetetlenül dühös vagyok magamra, és nem tudom felfogni, hogy hogy jutott eszembe ez mérhetetlenül nagy butaság. Ezzel nem fogom vissza kapni Harryt. És tessék! Már megint úgy teszek, mintha ez az egész helyzet miattam lenne. Komolyan, ha így folytatom, a diliházban végzem.

Harry szemszöge:

Elment. Itt hagyott egyedül. Tudtam, éreztem, hogy ez lesz. Mégis, hogy gondoltam, hogy másképp lesz? Mégis ki lenne arra képes, hogy egy olyan ember mellett maradjon, aki elvette egy gyönge lány ártatlanságát? Senki. De talán, ha nem úgy közlöm vele, azt a mérhetetlenül nagy hülyeséget, amit akkor csináltam, akkor talán meghallgat. De így, hogy semmilyen előzmény nélkül tettem. Bolond voltam, vagyok és leszek. Miért kellett nekem az italba fojtani a bánatom? Louis meg mondta, de nem hallgattam rá. Hát persze, Louis! De előtte.. Oda sétáltam az asztalhoz, ahol 10 perce még boldogan beszélgettem életem szerelmével, és kibontottam egy üveg bort.
- Bolond vagy Styles! – azzal meghúztam az üveget. A vörös bor kissé erős és savanyú ízé lassan, de lecsúszott torkom. Ez így folytatódott egészen addig, míg el nem fogyott az összes üveg bor, amit oda vittem. Magyarul 3 üveg bort ittam meg.
Dülöngélve álltam fel a földről. Gőzöm sincs, hogy hogyan kerülhettem oda. Lábaimon nem bírtam magam megtartani, így visszaestem. Erőt véve magamon tápászkodtam föl, majd az ajtóba belekapaszkodva tartottam meg magam. Kicsit nehézkesen bár, de elindultam Louishoz. Nem érdekelt senki és semmi. Az sem érdekelt, hogy hangos kiabálásommal felkeltem a többi alvó embert. Most nem!
- Dorothy, szeretlek! – kiabáltam. A kutyák ugattak, de nem zavartattam magam. – Bocsáss meg, kérlek! – folytattam. Pár házban felkapcsolódott a villany. Biztos meghallottak. Részeg voltam, de nem akartam a rendőrségen kikötni csendháborítás miatt, ezért inkább gyorsabb fogtam a tempót, és Louis házához igyekeztem. Az út, ami általában 10 perc, most 20 perc volt. Elestem, majd felálltam. Ez így ment, míg meg nem érkeztem célomhoz. Hangosan kezdtem el verni az ajtót. Reménykedtem benne, hogy meghallja, de nem. Senki nem jött ki a házból. Biztos Eleanornál van. Ó igen, ők is egy párt alkotnak. Louis barátomnak volt bátorsága és elmondta, hogy mit érez a lány iránt. Persze ezt mi eddig is tudtuk. És mily meglepő –valójában nem– El is hasonló képen érez Louis iránt. Mindig is tudtuk, hogy meg van köztük a kölcsönös vonzalom, de egyikük sem mert lépni. Félre téve a témát. Haza biztosan nem fogok menni. Inkább megfagyok az utcán. De Ő vajon hova mehetett. Hol lehet most? Ezekkel és hasonló gondolatokkal indultam el. Nem tudom merre mentem, csak mentem. Az sem érdekelt volna, hogy ha ki megyek ebből a városból. Majdnem egy órás bolyongás után megláttam egy padot, és leültem. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Sötét is volt, meg a sok italt is közre játszott. Fejem térdemre hajtottam, majd úgy sírtam. Még mindig nem fogtam fel, hogy elhagyott. Valójában egyikünk sem mondta ki, de érzem, hogy nem fog vissza jönni hozzám. Ezzel a húzásommal egy életre elástam magam a szemében. Még mindig sírtam, mikor úgy döntöttem lefekszek, és elalszok. Hátha mikor reggel felébredek, otthon leszek, oldalamon Dorothyval és ez az egész csak egy rossz álom volt.
De mint tudjuk ez butaság, mert mikor felébredtem ugyan ott feküdtem. Annyi változással, hogy reggel volt és emberek járkáltak az utcán. Fejem sajgott, apró pillanatképekre emlékszem. Lassan felültem, és körül néztem. Eszembe jutott, hogy hol is vagyok. Émelyegve felálltam és elindultam haza. Majdnem összehánytam magam, mire haza értem. Beléptem házba, mindenki nagy szemekkel bámult rám.
-Harry veled meg mi történt? – jött oda rögtön anya, és elkezdett a nappali felé húzni. Szememmel Dorothyt kerestem, hátha itt van.
-Ő hol van? – néztem Gemmára. Pillantásából látni lehetett, hogy tudja mi történt tegnap este. Ő volt az egyetlen, akinek elmondtam, hogy mit szeretnék az este folyamán. Támogatott mindenben, amiben csak lehet.
-Azt hittük veled. Hát nem? – nézett rám kérdően apám. – Fiam mi történt tegnap este?
-Elment. Elhagyott, értitek? – álltam fel, mert időközben leültem. – Életem szerelme elment, és lehet, sosem jön vissza, mert egy baromságot csináltam! – kiabáltam, azzal elrohantam a szobámba. Hangosan csaptam be az ajtóm, ami már-már leesett, de most nem érdekelt. Magam mellett akarom tudni Őt! Azt akarom, hogy biztonságban legyen, mellettem! Fogalmam sincs, hogy hova vagy merre mehetett. Rajtunk kívül nincs senkije. A szüleit nem tudja, hogy hol vannak, az sem biztos, hogy itt vannak a városban, szóval ők kilőve. De mi van, ha? Nem, az nem lehet! Nem mehetett vissza oda!
-Anya! Hol van Dorothy? – törtem ki a szobámból. – Anya! – kiabáltam.
-Mint már mondtuk, ide nem jött haza. – tette le a fakanalat az asztalra. – Kisfiam mi történt? – tette kezét a vállamra.
-Anya én elmondtam neki. Elmondtam, hogy mit tettem akkor. – hajtottam le a fejem. – És.. És elment. – néztem fel rá könnyes szemmel. Előtte sosem szégyelltem sírni, hisz ő az anyám. Ez most sem volt így. Csak sírtam és sírtam. Éreztem, hogy megkönnyebbülök tőle. A nő, akit anyámnak hívok, szorosan ölelt magához.
-Sss! Minden rendben lesz, hidd el! – emelte fel fejem. Csak adj neki időt, hogy feldolgozza a történteket! – mosolygott.
-De mi van, ha oda ment vissza? – álltam fel. – Mi van, ha ott van, és azok megint bántják? Anya értsd meg, nem hagyhatom, hogy baja essen! Az az ember bármire képes. – kezdtem el fel-alá járkálni. Ideges voltam, nagyon. – El kell mennem! – azzal felvettem a kabátom. Épp nyitottam volna ki az ajtót, mikor anyám utánam szólt.
-Jó ötlet ez kisfiam? – megfordultam és kérdőn néztem rá. – Nem is biztos, hogy ott van. Nem tudni, hogy merre lehet. Meg, ha ott is van.. Fiam nem mehetsz oda, ilyen idegesen. Nyugodj meg! Holnap majd elmész és megkeresed. Addig pihenj. – mosolygott megnyugtatóan. Igaza van. Nem sodorhatom magam bajba, most nem. Azért sem, mert apámnak kell a segítség a bírtok körül, más részt meg Dorothyt meg kell találnom. Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza a szobámba és gondolkodtam. Mi lett volna, ha akkor nem bántom azt a lányt? Mi lett volna, ha akkor nem iszok? Sok kérdés, és egyikre sem kapom meg a választ.
Ágyamon ültem és csak néztem ki a fejemből. Mit csinálhat most? Vajon jól van? És, ha igen hol van? Nagyon remélem, hogy nem ment oda vissza és nem bántották, vagy esetleg ő nem ártott magának. Ismerem őt, és biztos magát hibáztatná. Remélem nem csinált semmi hülyeséget, és jól van.

***

Reggel mikor felkeltem ugyan abban a ruhában voltam, mint aznap mikor elmentem Dorothyval vacsorázni. Felkeltem és éreztem azt a kellemetlen szagot, ami a ruhámból jött. Egyenesen a fürdőbe mentem, hogy lemossam az izzadtságot ás a bűzt. Gyorsan elvégeztem, amit kellett. Felöltöztem egy tiszta ruhába, majd kimentem a konyhába.
-Jó reggelt! – ültem le az asztalhoz. Még mindig rosszul éreztem magam a hiánya miatt, de muszáj tartanom magam. – Ma megkeresem. – mondtam halkan, de elég hallhatóan.
-Jó ötlet ez kisfiam? – tette le a kávés poharát apa és vette fel velem a szemkontaktust.
-Ezt mégis hogy értsem? – kérdeztem ingerülten. Mégis mi az, hogy nem jó ötlet?
-Nézd fiam! – törölte meg száját egy szalvétával. – tudod nagyon jól, hogy szeretjük őt, de mi van, ha nem akar vissza jönni? Mi van, ha nem találod meg. Nem lenne könnyebb ezt a rendőrségre bízni? – kérdezte.
-Nem! Én fogom őt meg keresni, és én fogom őt haza hozni! – álltam fel. Hogy mondhat ilyet? Ennyire számít neki a boldogságom? Hát köszönöm szépen, apa!
Kabátom felkaptam és elindultam a Flack házba. Hogy miért oda mentem elsőnek? Mert úgy éreztem, hogy ott lesz. A szívem azt súgta, hogy oda ment vissza. Hamar oda értem és bekopogtam. Azt hittem, hogy az az undok nőszemély, Grase fog ajtót nyitni, de nem. Ehelyett Bella olt az.
-Harry? Te mit keresel itt? – hallottam a hangjában az idegességet és a zavarodottságot. 
-Apád hol van? – léptem be az ajtón mit sem törődve azzal, hogy nem akarta. – Nem hallod? – emeltem fentebb a hangom.
-A-a dolgozóban. – mutatott a lépcső felé. Több sem kellet felrohantam, majd minden előzmény nélkül bementem, és akkor megláttam azt, amitől az agyvizem az egekig emelkedett.

Dorothy szemszöge:

Végeztem a dolgomat, amit minden nap szoktam. Szokás szerint mosogattam, takarítottam.
-Apa hívat. – hallottam meg Bella halk hangját. Megfordultam és lehajtott fejjel állt előttem. Letettem a felmosót és elmentem mellette. Még mindig nem felejtettem el azt, ahogy bánt velem. én voltam az egyetlen ember ebben a házban, aki pártolta azt, hogy festő legyen, erre mit kaptam? De már nem is érdekel.
Lábaimat szaporán szedtem a lépcsőn, nem tudtam mit akar, de nem akartam későn menni. Még véletlen magamra haragítanám a nagyságos urat. Remélem, érzitek az iróniát. Mondjuk, ennél jobban már nem lehetne megutáltatnom magam vele. Felértem. Nagy levegőt vettem majd bekopogtam. Egy Gyere csak be! után beléptem. Mint mindig, most is az asztalánál ült. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megálltam. Felnézett a papírok közül, majd elmosolyodott. Mi van? Jól látom, hogy ez az ember, aki annyi rosszat tett velem, most rám mosolyog? De várjunk csak4 Ez nem olyan mosoly. Ez kar valamit. Hátrálni kezdem, de nem tudtam, mert beleütköztem az ajtóba. Megijedtem. Az a kaján vigyor még mindig ott volt az arcán.
-Gyere csak! – jött közelebb. Nem tudtam, hogy mit akar, bár volt egy sejtésem. Nem az nem lehet. Annyira gonosz mégsem lehet. Vagy mégis? Ahogy közeledett egyre jobban éreztem a pia szagot rajta. Ez részeg. – mondtam magamban. Próbáltam eltolni magamtól, de nem tudtam. Megfogta a csuklóm, és egyenesen a szoba közepébe húzott. Kiabálni akartam, de nem tudtam, mert befogta a számat. Derekamnál volt a keze, és a nyakamat puszilgatta. Legszívesebben összehánytam volna magam. Ekkor valaki benyitott. Egyből abba hagyta, amit elkezdett. Az ajtó felé pillantottam és Harryt láttam. Keze ökölbe volt szorítva, nézésével ölni tudott volna. Flack elengedett, én pedig gyorsan Harryhez szaladtam. Szorosan magához ölelt és én is őt. Kezem nyakánál volt össze kulcsolva. Hirtelen elengedett, majd közelebb ment Georgehoz.
-Harry ne! – fogtam meg a karját. Megállt, majd válla felett rám pillantott. Hallottam, hogy kifújja a benntartott levegőt, majd megfordult és szemben állt velem.
-Menjünk innen. – mondta. Kézen fogott és kimentünk a szobából, majd ki az utcára. Hangosan becsapta, majd megállt és szembe fordított magával. – Ugye nem bántott? – kérdezte. Fejem lehajtottam, és úgy beszéltem.
-Nem. – fejem felemelte, hogy szemébe nézzek. Zöld szemeiben a fájdalmat és egyben az örömöt véltem felfedezni. Hát mégis hiányoztam neki.
-Szeretlek! – mondta. Éreztem, hogy látásom kezd elhomályosulni a ki törekvő könnyektől.

-Szeretlek! – mondtam én is. Közelebb hajolt, majd megcsókolt  Visszacsókoltam. Annyira hiányzott már a csókja, az ölelése. Mindene. – Me-menjünk innen. – mondtam, miután elváltunk egymástól. Bólintott, majd kezünk összekulcsolva indultunk el oda, ahol biztonságban tudhatom magam. Harryhez. 

Sziasztok! Első sorban elnézéseteket szeretném kérni,
amiért csak most tudtam hozni a részt. Remélem azért
tetszeni fog! Másod sorban szeretném megköszönni a
11 rendszeres olvasót, és a +3000 oldalmegjelenítést!
Az előző részhez érkezett egy komment, hogy hogy csináltam
a kurzorvezetőt. Ez az oldal szépen leírja, hogy mit és, hogyan
csinálj! Kattints IDE! IDE! IDE! 

2013. jún. 25.

§Chapter Eight§

Meggondolatlan, hülye, buta. Ez a három szó az, ami most jellemez engem. Mégis, hogy jöhettem ide vissza? Egyáltalán, hogyan fordult meg a fejemben. Elmondhatatlanul dühös vagyok magamra. Ezzel csak magamnak ártottam. Elölről kezdődik az egész, pont, mint 5 évvel ezelőtt. Talán mielőtt elrohanok Harrytől, kiszellőztethettem volna a fejem, és akkor nem ide jövök. Ide, ahol egy szolga lányként tekintenek rám. Azonban van egy dolog, pontosabban egy személy, akit egyszerűen nem tudok ki verni a fejemből. Harry. Mi lehet vele? Hol lehet? Mit csinál? Ezek a megválaszolatlan kérdések kavarogtak a fejemben. Hiányzik. Mérhetetlenül hiányzik. Dühös vagyok rá, és legszívesebben soha nem mennék vissza hozzá. De a Harry hiánya szétmar belülről. A tudat, hogy nincs mellettem és nem véd meg ezektől a gonosz emberektől.. Féle. Be kell valljam, hogy Harry nélkül félek. El vagyok veszve nélküle. Mint egy kóbor kiskutya, akit kidobtak az utcára, és arra vár, hogy valaki felvegye és haza vigye, hogy elvigye egy olyan helyre, ahol szeretik és törődnek vele. Épp ilyen az én helyzetem is. Csak nekem nem az kell, hogy valaki haza vigyen, hanem az, hogy mellettem legyen valaki. Valaki, aki szeret, és én is szeretem. Ez a valaki, pedig Harry. De így, hogy nincs mellettem, olyan, mintha egyedül lennék ezen a hatalmas Föld nevezetű bolygón. Ahol több milliárd ember él és én mégis láthatatlan vagyok. Egyedül Ő vett észre több millió ember közül. Ő volt az, aki felfigyelt rám. Aki a fényt hozta a napjaimba. Mikor vele voltam, azt éreztem, hogy a világ összes gondja-baja elszállt tőlem. Egyszerűen a felhők fölött voltam. Fáj. Fáj, hogy nem lehet a keze a kezemben. Ha vissza tudnám forgatni az időt, megtenném. Akkor mindent másképp csináltam volna. Akkor nem hagyom ott, egyedül, kérdésekkel a fejében, hanem meghallgatom. Akkor nem így történt volna semmi. Most nem itt lennék. Hanem Harry két erős karja között, ami a biztonságot nyújtja számomra.
Gondolatimból Tiffany hangja zökkentett ki.
-Figyelj már ide, ha hozzád beszélek! - emelte föl idegesen a hangját. Utálom azt a magas és, már szinte visító hangot. Irritálja a hallásom, mikor kiabál.
-I-igen? - próbáltam úgy tenni, mint aki hallotta, hogy mit mondott. Pedig ez egyáltalán nem így volt.
-Azt mondtam, hogy elmész a piacra, és megveszed azt, ami a húslevesbe kell! - adta kezembe a kosarat, ami le volt takarva egy kendővel. Ide adta a pénzt, majd kitolt az ajtón. Magamra kaptam a kabátom, amit magammal hoztam a szobámból és felvettem. Elindultam a jól megszokott úton, a piac felé. Ilyenkor, korán reggel, még alig vannak az utcán. Akik vannak, azok is csak gazdaemberek, vagy épp a gazdagabb emberek, akik a birtokaikra igyekeznek. Az utóbbi emberektől, mind megvető és megalázó pillantásokat kaptam, ami nem figyeltem. Már megszoktam. Hisz egészen kisgyerekkorom óta csak ezt kapom. A megvetést, a megalázást és a lenézést.
Lábamat lassan emeltem a csúszós járdán. Nem szerettem volna elesni. Fejemet lehajtva sétáltam, vigyáztam, hogy ne csússzak el, mert akkor mindenki kinevetne. Lassan ballagtam a piacra, mikor meghallottam egy ismerős hangot. Fejem felemeltem, majd elfordítottam azt jobbra. Megpillantottam azt a személyt, akit valamilyen úton-módon nem tudok kiverni a fejemből. Harryt. Ott feküdt egy padon, holt részegen és azt mondogatta, hogy Szeretlek Dorothy! Ne hagyj el! Szeretlek! Nem hittem a szememnek. Ez valóban az a Harry, akibe én fülig beleszerettem? Aki megszöktetett? Ennyire szenved attól, hogy ott hagytam? Legszívesebben oda mentem volna hozzá és szorosan megöleltem volna, de.. De egyszerűen képtelen vagyok. Egy hang azt mondja, hogy menjek oda, és most azonnal vigyem haza. Maradjak vele, és hallgassam meg, hogy mi is történt igazából. De a másik hang. Az a hang sokkal hangosabb, és nem engedi, hogy mozduljak. Csak néztem Harryt. Sosem láttam még így, ilyen állapotban. Úgy nézett ki, mint egy koldus. A piaszag idáig elérzett, pedig úgy 5-6 méterre voltam tőle. Fájt így látni őt. És ami a legrosszabb, hogy miattam van most ott, ahol. Ha meghallgatom. Ha hagyom, hogy hogy elmondja az igazat.
Láttam, hogy kezd felülni a padról. Nem akartam vele beszélni. Nem tudtam, hogy így, ilyen ittas állapotban hogyan viselkedne velem azok után, amit tettem. Gyorsan hátrálni kezdem, majd amilyen gyorsan csak tudtam elkezdtem futni. Hogy miért? Még magam sem tudom. Egyszerűen valami azt súgta, hogy fussak. Fussak el a közeléből. Hogy féltem e Harrytől akkor? Nem. Csak nem akartam, hogy bármit is csináljon velem. Nem tudom, hogy tett e volna valamit ellenem, amivel bántana engem, de úgy érzem jobb, ha most egy darabig nem találkozunk. Kell egy kis idő, mire mindent tisztán látok.

***

Azt hiszem, hogy a mai nap volt eddigi életem leghosszabb napja. Az, hogy láttam Harryt felkavarta az érzéseim. Félő, hogy egyre jobban szeretem, amit ebben a pillanatban úgy érzek, hogy nem kellene. Miután hazajöttem a bevásárlásból Tiffany szinte minden munkát velem végeztetett el. A legmegterhelőbb, viszont az volt, mikor a hidegbe kiküldtek, hogy hasogassak fát. Könnyeimmel küszködtem, hogy még véletlenül se üssem félre a baltát, mert azt egy végtagom csúnyán megjárja. De nem ment. Nem tudtam nem sírni. És most –kivételese- nem Miatta sírtam, hanem a fájdalomtól, amit érzek. A fájdalom, hogy megint itt vagyok. Miért kellett nekem ide visszajönni? Sírva vágtam a fát, ami azt eredményezte, hogy kis híján oda lett az egyik lábam. Szerencsére időben elhúztam, így a kemény, hideg, fagyos földbe vágódott a nehéz tárgy. Most még jobban sírtam. Nem bírom tovább. Hisz még csak egy 17 éves gyerek vagyok. Más az én koromban az édesanyjával tanul főzni, nem pedig kint vágja a fát! Nem bírom. Mégis mi a fészkes fenéért kellett nekem ide visszajönnöm? De akkor eszembe jutott valami. Valami, ami talán segíthet rajtam. Bementem a szobámba, kihúztam az egyik fiókot. Csak legyen meg! – mondtam magamban. És meg lett. Leültem az ágyra. Levettem a felsőmet, számat bekötöttem egy kendővel, hogy ne hallják meg kiáltásom. Ránéztem a kezemben lévő hosszú, gumis tárgyra. Nem, ez butaság! – mondtam. De nincs más választás. Vétkeztem. Vétkeztem, hogy csak úgy ott hagytam Harryt. Vétkeztem, hogy visszajöttem ide. Megérdemlem! Hát had fájjon! Előre hajoltam, majd a korbáccsal egy nagyot csaptam gyenge hátamra. Fájdalmamban felsikítottam. Ha szerencsém van, nem fogják meghallani.

-Ezt azért, amiért ott hagytam Harryt! – csaptam egy erőset megint. – Ezt azért, mert itt vagyok! – ismételtem meg erősebben. A fájdalmat, amit akkor éreztem képtelen voltam elviselni. Azt hittem, hogy meghalok. De nem! Erősnek kell maradnom. Zokogásom miatt az eszköz, amivel ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat okoztam magamnak, kiesett a kezemből. Majd, ahogy az előbb említett dolog, én is a földre rogytam. Sírtam, sírtam és csak sírtam. Térdem felhúztam mellkasomhoz, majd úgy folytattam zokogásom. Kendőt a számról még mindig nem vettem le. Nem akartam, hogy meghalljanak. Úgy nézhettem ki, mint egy báb, amiből most készül kibújni egy pillangó. 
Miután úgy éreztem, hogy kellően "megbüntettem" magam, visszavettem a felsőmet. Minden egyes mozdulat, amit végre hajtottam fájt. Iszonyatosan fájt. De úgy érzem, hogy ezt meg kellett tennem. 


Sziasztok!Gondolom mindenki tudja, hogy a Google Reader
meg fog szűnni. Ezért itt a blogom Bloglovin-os változata. 
Kérem azokat, hogy akik itt feliratkoztak, azok kövessenek be
Bloglovinon is! Köszönöm!
A részről:Nos, elég érdekes lett, még magam is meglepődtem,
mikor írtam. De annyira jött az ihlet és csak írtam, írtam és rtam.
Remélem, azért még tetszik! :)