Kedves olvasók! Nos, vége ennek a történetnek. 13 rész, nem sok. Hogy miért lett vége? Néha már nem tudtam, hogy hogyan folytassam, hogy elnyerje tetszéseteket. Nem volt már ihletem, kifogytam minden "jóból". Ezt is sokáig írtam, nem tudtam milyen lenne egy jó befejezés.
Soha nem hittem volna, hogy pont nekem lesz 20 feliratkozóm, és elérem a +6000 oldalmegjelenítést, ez hihetetlen! Mikor elkezdtem számítottam úgy 3-4-re. Köszönöm nektek, hogy olvastátok a történetem, köszönöm a kommenteket, amik minden részhez érkeztek! Ti vagytok a legjobbak! <3 Arra kérnék mindenkit, hogy aki olvasta a blogom, és aközött a 20 feliratkozó között van, hagyjon egy kommentet! Akár pár szót, akár egy kész regényt, csak hagyjon egy jelet, hogy hogy tetszett neki az írásom! Remélem nem nehezteltek rám, és tetszett nektek ez a röpke 13 fejezet! Nem tudom, hogy érdekel el e valakit, de belekezdtem egy újabb blogba, amit még nem tettem fel, csak írni kezdtem el. Azt úgy szeretném feltenni, hogy már megírtam végig.
Remélem velem maradtok ezek után is, és olvasni fogjátok még a történeteim! A blogot nem fogom kitörölni, láthatjátok még, ha esetleg érdekel még valakit. :)
Millió köszönet nektek! <3
Renii x.
Harry szemszöge:
1918.november
Ma végre vége! Ma minden
szenvedésnek és fájdalomnak vége! Annyi hosszú év után, amik egy örökké
valóságig tartottak, végre haza mehetek! Vissza a családomhoz. Soha nem hittem
volna, hogy túlélem ezt az egészet. A harc során többször sérültem meg. Ha Do
tudná, hogy hányszor akartam innen elszökni, hogy hányszor akartam újra vele
lenni. De nem tehettem, szükség volt rám. Az évek során úgy érzem
megkomolyodtam. Érettebb és felelősség teljesebb lettem. Már nem az a 19 éves
fiú vagyok, aki régen. Felnőttem, úgy érzem. Az űr, ami a szívemben van, mára
már eltűnt. Már csak pár óra, és otthon leszek a családommal, és Vele!
Harry x.
Ha
kérnék, hogy mondjam el egy szóval, hogy milyen volt ez a 4 év a szeretteimtől
távol, nem tudnék rá megfelelő szóval válaszolni. Ez a pár év, ami számomra egy
örökké valóságnak tartott egyszerre volt, szörnyű és fájdalmas. Mindössze 3
levelet kaptam otthonról. Mindegyikben azt írták, hogy jól vannak, hogy nagyon
hiányzom nekik. Elmondták, hogy Dorothyt mennyire megviselte a távollétem.
Szörnyű volt olvasni, mikor az egyik levélben azt írták, hogy menekülniük kell.
El kell bújni, mert másképp vége az életüknek. A szívem szakadt meg, hogy nem
lehetek mellettük, és nem vigyázhatok rájuk. A legrosszabb és egyben
legfájdalmasabb hír, viszont az volt, mikor az utolsó levélben közölte velem anyám,
hogy apám meghalt. Összetörtem. Az apám, aki kiskoromtól kezdve nevelt,
meghalt. Nincs többé. Nem fogja látni az unokáit, nem fogj velük játszani. Soha
nem gondoltam volna, hogy pont akkor veszítenem el őt, mikor a legnagyobb
szükségem lett volna rá. Ő egy nagyon jó ember volt, az egyik legjobb, akit
valaha ismertem. Mindig jó lelkű volt, a városban mindenki szerette. Nem volt
egy ellensége sem, Flacken kívül. Igazából ő sem neki, hanem nekem volt az
ellenség. Az élet igazságtalan. Azokat veszi el tőlünk, akiket a legjobban
szeretünk. De hiába sírok miatta, ő már nem jön vissza. A halál nem válogat.
Még az a szerencse –ha lehet ilyet mondani–, hogy anyám, Gemma és Dorothy erős
nők. Meg tudták magukat védeni úgy, hogy apám nem volt mellettük. De ennek ma
vége! Haza megyek, és újra együtt leszünk. Többet nem kell attól félniük, hogy
bajuk esik, mert én meg fogom őket védeni, ha kell az életem árán is! Nincs
fontosabb dolog az életemben a családom biztonságánál.
-
Styles! – hallottam meg a nevem. – Igyekezzen, ha nem akar itt maradni! –
parancsolt rám az egyik tizedes. Beletettem gyorsan a táskámba egy kulacs
vizet, majd felkaptam azt, és indultam a többiek után.
-
Végre, már azt hittük itt maradsz. – nevetett Louis. Válaszom csak egy apró
mosoly volt. Jó látni, hogy ő is és Liam is felhőtlenül boldogok. Csodálom
őket, hogy mennyire erősek. Távol a szerelmüktől. Míg én itt sajnáltattam magam
Do miatt, ők öntötték belém a lelket, miközben Louisnak Eleanor, Liamnek pedig
ott van Danielle. Az út hosszú volt, gyalog mentünk. Nem értem miért. Lábaink
majd’ leszakadtak, de nem panaszkodtunk. Ezekben a pillanatokban mindenki, aki
az élők közé tartozik, örül annak, hogy végre haza juthat a családjához. Sokan
voltak, akik meghaltak. Olyanok is, akik a halál torkából éledtek újra. Mert küzdöttek
az életben maradásért, a családjuk miatt.
Dorothy szemszöge:
Az
évek teltek, én pedig egyre jobban törtem össze. Az űr a szívemben, amit Harry
távolléte okozott, napról-napra nagyobb lett. Soha nem gondoltam volna, hogy
szerethetek így valakit. Nem értettem soha azt, hogy valaki hogy tud úgy
szeretni egy embert, hogy az már fáj. Soha nm hittem a sírig tartó szerelemig,
de ezt az elvet, miszerint ez nem történhet meg velem, el kellett, hogy
felejtsem. Ugyan is én is bele estem ebbe. Harry az egyetlen és egyben utolsó
férfi az életemben. Soha nem szerettem még így embert, mint Őt. Gyerekként úgy
gondoltam, hogy egyedül fogok meghalni. úgy, hogy senki nem lesz mellettem. Se
egy szerető család, se egy szerető férfi. De az életem nagy fordulatot vett,
mikor kijöttem az árvaházból. Hála –vagy nem– Mr. Flacknek, volt hol élnem.
Igaz, úgy bántak velem, mint egy utolsó szeméttel, de volt hol aludnom. Aztán a
legcsodálatosabb dolog az volt, mikor Harry pár hónap után felkeresett. Aztán
szép lassan kialakult köztünk a vonzódás a másik nem iránt. Szép lassan bele
szerettünk a másikba. És most tartunk itt. Itt, hogy fogalmam sincs, mikor jön
haza. Nem tudom, hogy hogy van, mit csinál most. De érzem, hogy nem vesztettem
el, hogy újra látni fogom. Mikor már feladtam a reményt, Eleanor és Danielle
mindig itt voltak mellettem és vigasztaltak. Szint úgy Anne és Gemma is. Sok
mindent köszönhetek nekik. Annet anyámként szeretem. Rossz volt látni azt,
ahogy összetört Robin halálán. Napokig csak sírt és szenvedett. Nem lehetett
vigasztalni. Az egyetlen dolog, ami életben tartotta, az a remény. A remény arra,
hogy szeretett fia visszatér hozzá.
-
Szia, Do! – ült le mellém Dani.
-
Szia! – mosolyogtam. – Hogy vagy?
-
Ami azt illeti egyre rosszabbul. – válaszolt letörten. Mi? Hogy Danielle
rosszabbul? Mindig ő tartotta bennem a lelket. Ő mondta, hogy ne adjam fel a
reményt. – Tudom, ez furán hangzik pont az én számból, hisz mindig én tartottam
benned a lelket, de kezdem feladni a reményt, hogy újra látom Liamet. Szeretem
őt tiszta szívemből, de semmit nem tudok róla már hónapok óta. – öntötte ki
szívét és legördült az első kövér könnycsepp az arcán.
-
Danielle ne is mondj ilyeneket! – emeltem fel a fejét, hogy szemébe tudjak
nézni. – Liam erős fiú, vissza fog jönni. Emlékszel, mindig te mondtad, hogy ne
adjam fel a hitem, Harry visszajön. Most erősebbnek érzem magam, mint valaha. –
mosolyogtam.
-
Jaj, Do! Annyira szeretlek! – borult a nyakamba.
-
Én is Dani, én is. – suttogtam.
-
Hé, hallod ezt? – húzódott el tőlem, majd felállt. Megráztam a fejem, hogy nem.
Mégis mit kellene hallanom? – Gyere ide, és hallgasd! – húzott maga mellé.
Immár elkezdtem én is fülelni, és hangos kiabálások csapták meg a fülem. Danival
egymásra néztünk, a meglepettségtől könnyek gyűltek a szemembe.
-
Eleanor, itt vannak! – kiabáltunk egy emberként a házban tartózkodó lánynak.
-
Kicsodák? – lépett ki érdeklődve az ajtón, kezét egy konyharuhába törölgette.
Mikor meghallotta a kiabálást, kiejtette azt a kezéből, és kifutott az utcára.
Danival utána siettünk és a hang irányába fordultunk.
-
Én megmondtam, hogy egyszer visszajönnek! – ugrált Eleanor, ám mikor a tömegben
meglátta a felé közeledő Louist dermedtem állt egy helyben. A fiú csak közeledett
és közeledett, majd meg állt El előtt.
-
Szervusz, Eleanor. – állt meg Louis könnyektől csillogó szemmel. Barátnője meg
sem tudott szólalni az örömtől, hogy viszont láthatja szerelmét.
-
Ó, Louis! – monda halkan, majd nyakába vetette magát. Mi ismét a tömeg felé
fordultunk, és akkor megpillantottuk Liamet. Danielle egyből felé kezdett
rohanni, majd nyakába ugorva ölelkeztek.
Vártam,
és csak vártam. Már mindenki megérkezett, csak Harry nem. Hol lehet? A fiúk egy
szóval nem mondták, hogy nincs velük. De akkor mégis hol van? Míg ők
ölelkeztek, könnyes szemekkel meredtem a távolba, hátha feltűnik valahol. Hátha
meglátom a távolban göndör fürtjeit és gyönyörű zölden csillogó íriszeit. Nem
adtam fel a reményt, éreztem, hogy látni fogom. És akkor megláttam őt.
Piszkosan, sárosan, fején sisakkal közeledett felém. Szemei könnyektől
csillogtak. Elindultam felé, arcom hasonló képen nézett ki, mint az övé. Három
méter lehetett köztünk, mikor megálltunk. Csak hosszú percekig néztük egymást,
majd egyszer csak ledobta táskáját a földre sisakjával együtt, kezét pedig
széttárta maga előtt. Szemeimben az eddig gyülekező könnyek kitörtek, és sírva
rohantam felé. Karjával szorosan magához ölelt, mintha az élete múlna rajta.
Nem szóltunk semmit, mindketten élveztük a pillanatot. Csak sírtam és sírtam,
közben úgy öleltem, hogy majd meg fojtottam szegényt, de nem zavarta. Hosszú
ölelkezésünket abbahagyva tolt el magától, szemei könnytől ázottak voltak. Nem
szólalt meg, csak nézett, szájára apró mosoly szökött, ahogy nyakamra tévedt
tekintete. Tekintetét visszaemelte rám, de még mindig csendben voltunk. Nem
bírtam, muszáj voltam megszólalni.
-
Hát újra itt vagy. Velem!
-
És soha többet nem engedlek el. Soha! – suttogta.
-
Szeretlek, Harry! – mondtam sírástól remegő ajkakkal
-
Szeretlek, Dorothy! Míg a hál el nem választ!
The End!